Nem túlzás, hogy a Sorban állás az egyik legfurcsább játék, amit valaha láttam. A külsejével például meg sem próbálja felhívni magára a figyelmet, szinte lehetetlen kiszúrni az élénk színekben pompázó játékok között. A koncepció pedig még ennél is meglepőbb.

Egy oktatási célú játékról, érdekes időutazásról van szó ugyanis. Már a szüleink megsárgult füzeteire hajazó Használati utasítás legelején tájékoztatnak, hogy "a doboz felnyitásának pillanatával a 80-as évek Lengyelországába csöppentünk", és az "álmaink megvalósítása szorosan összefügg azzal, milyen árut szállítanak éppen az üzletekbe."

Kommunista monopoly

Valószínűleg el kell majd magyarázni a gyereknek, hogy nem mindig volt természetes az, hogy tele voltak az üzletek polcai. Szerencsére én is csak a szüleim és a nagyszüleim történeteiből sejtem, hogy milyen volt, amikor nem lehetett kapni alapvető termékeket, ma a gyerekeknek pedig maximum a mozi jegypénztárában kell komolyabban sorban állnia. A Használati utasítás végén egy hosszabb olvasmányt is találunk arról, milyen kálvária volt a legegyszerűbb dolog beszerzése is a Lengyel Köztársaságban, amikor az ellátópiac összeomlott, az áruhiány állandó volt, a hús, a sajt és a csoki szinte luxuscikknek számított. Az emberek előbb beálltak a sorba, és csak utána kérdezték meg a többieket, hogy "mit hoztak".

Aki esetleg nem tudja magát kellőképpen beleélni a sztoriba, annak ott vannak mankónak a füzetet illusztráló szépiás képek, a hálós szatyrokkal sorban álló, usankás emberek, akik nagyjából már beletörődtek a sorsukba (vagy pontosan tudják, hol és hogyan lehet ügyeskedni). A társasjáték - amin a "Nemzeti Emlékezet Intézete" logó is látható, valójában a néhány évtizeddel ezelőtti kőkemény valóságot képezi le. Gyorsan meg is kapta a "kommunista Monopoly" jelzőt. A különbség annyi, hogy a piacgazdaság szabályai helyett itt azt kell tudni, hogyan kell kijátszani a rendszert.

A bevásárlás, mint küldetés

A színvilág szándékosan komor, a kártyán szereplő figurák pedig egyáltalán nem szimpatikusak (de vajon ki rajong az elé tolakodó sorszomszédjáért). A dizájn egy cseppet sem szívderítő, és éppen ezért zseniális az egész. A játék menete a leírás alapján kissé bonyolultnak tűnhet, de a gyakorlatban nem az: egy ötfős család különböző tagjaival kell jelen lenni az üzleteknél, a trafikban, az élelmiszerboltban, a bútoráruházban, stb., és be kell szerezni a kártyáinkon szereplő árucikkeket. És ahogy anno Lengyelországban, ez egy igazi küldetés, mivel nem tudjuk, mi van a boltban, amikor beállunk a sorba, és bármikor meghiúsíthatja a vásárlást egy pult alól kiadott áru, egy kismama, egy spekuláns, vagy egy másik játékos az ún. "tolakodós kártyák" segítségével. Az sem biztos, hogy azt kapjuk, amire tényleg szükségünk van - még szerencse, hogy el lehet cserélni a "bazárban", ami már ugye a fekete piac világa. A játék egyébként addig tart, amíg valaki összeszedi a listáján szereplő összes árucikket.

A készítők (magyarra átültetők) arra is figyeltek, hogy korabeli magyar árukért folyjon a küzdelem: nejloncsomagolású kristálycukor, bevonómasszás csoki, korabeli divatnak megfelelő ruhák vannak a megszerzendő javak között.

A játék egyébként nagyon sikeres, 2011-es első kiadása óta többször kellett újra legyártani. Ami a legmeglepőbb: nemcsak a volt keleti blokk országaiban rajonganak érte, még japán kiadása is létezik. Jó ellenpont lehet a csillámpónis-tabletes világban a gyereknek, de készüljünk fel, hogy sokat fog kérdezni  - hiszen neki ez a kor olyan, mint nekünk a 19. század.