Elvek a babagondozásban és a valóság

Megszületett, itt van mellettem. Újra tanuló lettem ezernyi kérdéssel a fejemben. A magabiztosságom elillan, és innentől kezdve csupa kétely az életem. Anya lettem.

2016. április 05. - krisztinn

A kórházban vagyunk, egy órája született meg első gyermekem. Pihegek a kórteremben, nem is, eufórikus állapotban vagyok, az adneralin még mindig átjárja testemet. Várom, hogy karomba zárhassam a kisbabámat. Végre, itt van mellettem. Próbálom szoptatni, ösztönszerűek a mozdulatok. Szerencsére azért egy nővér segít, hogy mindez szakszerű legyen. Újra tanuló lettem ezernyi kérdéssel a fejemben. Miért sír már megint oly keservesen? Éhes, melege van, fázik vagy szorítja valami? Etessem meg, cseréljek pelenkát vagy inkább ringassam? Csak találgatok, és próbálom megfejteni az okokat. A magabiztosságom elillan, és innentől kezdve csupa kétely az életem. Anya lettem.

gyerek_elv.jpg


Soha sem tartottam magam egy énekes pacsirtának, de már a kórházban töltött első éjszakán dalra fakadtam, hogy megnyugtassam a picit. Emlékszem, hirtelen nem jutott más gyerekdal az eszembe, mint a Hupikék Törpikék főcímdala. A babának tetszett, így elengedtem a gondolatot, hogy hamis hangon dudorászok. Mindent a baba és a cél érdekében. Ez lett a mottóm. Etessem szigorúan három óránként? Dehogy. Ha sír, persze hogy két óránként adok neki anyatejet. A védőnő szerint ennél hamarabb biztos ne adjak neki, hogy kiürüljön a gyomra. Ezt a szabályt is felrúgom. Méregessem a súlyát és fejjek minden szoptatás után? Nem teszem, hiszen ő belealudt az etetésbe, én pedig teljesen kiürültem és kimerültem. Pár hónapig azért esténként megmérem a súlyát, mert megnyugtat, hogy rendesen gyarapszik -e, de fogalmam sincs, hogy mennyit ehet alkalmanként. Bízom ösztöneimben és a baba szükségleteiben. Igyekszem minden régi és újonnan hallott praktikát bevetni annak érdekében, hogy ne sírjon, vagyis hogy jó legyen neki és ez által nekem is. Néha sikerül, néha semmi sem válik be.

Azt hittem az első fél évben, hogy a szoptatással sok a gond. Aztán a hozzátáplálás elkezdésével ez a véleményem gyökeresen megváltozott. Amíg addig egyszerű etetés volt, az hirtelen bizonytalan találgatássá vált. Hiába kínáltam a különböző gyümölcsöket és zöldségeket, sokszor elutasítással találkoztam. Maradt a próbálgatás, a főzőcskézés, az apró ételmennyiségek kombinálása és a tanácsok feldolgozása. A baba igénye pedig folyamatosan változott, mire megszeretett valamilyen ételt, a következő alkalommal már elutasította az addig garantáltan elfogyasztott ebédet. Ott álltam már megint a kétségeimmel, mit rontottam el. Nagy lélegzet következett, és egy újabb próbálkozás. Ha pedig végképp semmi nem működött, elveimmel ellentétben adtam neki egy adag kekszet, ami pillanatok alatt elfogyott.

Azt már a terhesség alatt eldöntöttük, hogy a baba a saját kiságyában fog aludni, semmiképp sem költözik közénk. Az éjszakázások közepette egyre többször szegtem meg elhatározásomat, és az etetésekre magam mellé vettem. Ha volt erőm, visszatettem helyére, ha nem, mindhárman édesdeden aludtunk reggelig. A cél persze az volt, hogy ne szokja meg ezt a helyzetet, mert visszafordítani mindenképp nehezebb. Ezért kiköltöztünk férjemmel a nappaliba. Az éjszakázások még fárasztóbbak lettek a mászkálás miatt, s egyre többször ébredtem reggel úgy, hogy valaki szuszog mellettem. Az első évben sokszor meginogtam az altatással kapcsolatban, a stratégia a baba kedve és fáradságom szintjétől függően váltakozott. Amikor beállt a napi rendszer, már könnyebb volt. A könyvek azt tanácsolják, magától aludjon el a gyerek a kiságyában. Biztos akad olyan csemete, aki ezt örömmel megteszi, de az enyém vagy elaludt szoptatás közben, vagy ringatnom és énekelnem kellett neki az álomba szenderüléshez. Kipróbáltam több ajánlott módszert is, heteken át sírástól volt hangos a ház, így feladtam, és maradtak a biztos praktikák. Mert pihennie előbb utóbb mindenkinek kell, babának és anyának egyaránt. Idővel rájöttem, néha nem árt a nevelési elvünkkel szemben cselekedni. Úgyis visszatérünk rá vagy egy újat kreálunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://kolyok.blog.hu/api/trackback/id/tr198567050
Nincsenek hozzászólások.