Az élet egy újszülöttel körülbelül olyan, mint hullámvasúton ülni. Először megvesszük a jegyeket rá, készülünk, izgulunk, és várjuk a kalandot. Aztán hirtelen ott ülünk a kocsiban, száguldunk fel és le, és nincs kiszállás. Sikítunk, kacagunk, csodálkozunk és remegünk. Annyi impulzus egyszerre, megannyi érzés, pillanat, élmény és kétely. Már öt év eltelt, hogy utoljára csecsemő volt otthonunkban és lassan tizenegy éve annak, hogy az első babánkkal családdá váltunk. Milyen hosszú idő, és mégis annyira gyorsan elillant. Ha most vissza kell emlékeznem, milyen volt az első év, rengeteg képkocka pereg le szemeim előtt: apró kezecskék, tipegő lábak, puha bőr, babaillat, pillantások, széles mosolyok, csöpögő érzések, de ugyanúgy sírás, kétely és kérdések örvénylenek egymás után. Az életben sok mindent ki lehet számítani és meg lehet tervezni, de egy kisbaba születése mindent átír. Nemcsak egy gyermek születik, hanem egyszerre anya és apa is.

Mi szerencsések voltunk, a frissen született kislányunkkal fiatalon, szerelmesen tértünk haza a kórházból. Nem volt más dolgunk, mint ismerkedni az új jövevénnyel, gondozni és szeretni őt. Emlékszem, az első napokban, de még fél év után is hosszan néztem őt alvás közben, próbáltam megfejteni az érzést, ki ez az embergyerek velünk. Bevallom, jó öt hónap kellett ahhoz, hogy végérvényesen rájöjjek, ő hozzánk tartozik, az életünk része, egy család vagyunk. Lazán és természetesen csináltam a mindennapokat, kiegyensúlyozott és mosolygós baba volt, az első fél év után szinte túl sok lett a szabadidőm mellette. Persze ő is sokat sírt, főleg az esti órákban, és ilyenkor mindent kipróbáltam, hogy segítsek neki. Ha bármi okból kifolyólag nyűgös volt és nem sikerült megnyugtatni, akkor a tehetetlenség érzése fullasztott, mert ez a kis ember életéért lettünk a felelősek. Igazából ekkor nőttünk fel mi is a férjemmel.

Mindenki tudja, vagy csak sejti, a napok monotonitása, a bezártság, a gyereknevelési gondok, a gyereksírás és a kialvatlanság minden anyának nehéz. Ha van rá lehetőség, bátran kérjünk segítséget. Ezt is tanulni kell, mint annyi mindent a nevelésben. Rengeteg információt elérhetünk a világhálón ezzel kapcsolatban, de végül saját gyermekünk fog tanítani minket. Tanuljuk egymás nyelvét, igényeit és szeretetét. És semmi szükség rá, hogy bárkinek is bizonyítani akarjuk, mennyire jó szülők vagyunk. Mindenképp hallgassuk meg a barátoktól, szülőktől vagy szakmai segítőktől jövő tanácsokat, hiszen olyan ez, mint egy ötletfórum, nem létezik rossz ötlet és tanács, mindegyikből építkezni lehet. Ha nem is abban a szituációban, akkor napokkal, hónapokkal vagy évekkel később.

Az első év legmegdöbbentőbb felismerése a személyes szabadság megváltozása volt. Baráti körünkben mi voltunk az első gyerekesek, így kis szomorkodás után átszerveztük a programokat, és hozzánk hívtuk őket szórakozni. Remekül működött. De ennek ellenére is hiányt éreztem. Kislányunk öt hónapos lehetett, mikor egy késő este kinéztem az ablakon, sűrű pelyhekben esett a hó, s hirtelen elfogott a vágy, hogy kiszaladjak az utcára. Aztán rájöttem, nem hagyhatom itt az alvó kisbabát. Ez is egy mérföldkő volt az anyaság és az elfogadás terén, és idővel megtanultam, ha kevesebb is a szabadság, azt nagyobb örömmel töltöm el, és hazaérkezni családomhoz a legjobb dolog a világon. Azóta is minden nap egy hullámvasút, egy hihetetlenül izgalmas és fárasztó kaland.