Elsőszülöttemmel három évig éltünk szorosan összezárva a szigetünkön. Együtt jóban-rosszban, nevetések és könnyek között, és most kiűzöm őt a paradicsomból. Nem tehetek róla, így alakult, nemsokára óvodás lesz! Elég
igazságtalanság, hogy ennek az idilli állapotnak pont akkor kell véget érnie, mikor már nem egy magatehetetlen
csecsemő, már szobatiszta, már rendesen eszik, már kiválóan kommunikál, és igen szórakoztató társaság, akivel remek programokat lehet csinálni. Megrémiszt a gondolat, hogy többé nem én leszek a védőháló, és az óvodában meg kell küzdenie vagy húsz kis emberfiókával a játékokért és az óvó néni kegyeiért. Már most gyötrődöm, hogy talál-e barátokat, jól fogja–e érezni ott magát, rendesen eszik-e majd, és vajon elég lesz-e egy plüssállat az anyai ölelés helyett. Tudom, hogy ez nem csak róla, hanem rólam is szól, hogy el kell engednem, és először nekem kell elfogadni ezt a lépést az önállóság útján. Ahogy nézem apró kezeit, a pólóból kikandikáló göndör fürjeit és az uzsonnától maszatos pofiját, mindezt nehezen képzelem el.

Az itthon töltött évek alatt gyakran sétáltunk el az óvoda mellett, de akkor még olyan távolinak tűnt, hogy egyszer ő is a kerítés mögött fog játszani. Tévedtem. Hamarabb eljött ez, mint gondoltam, tavasszal már központi kérdéssé vált az óvodaválasztás. A körzeti óvodáról, ami a közelben, zöld övezetben található, sok jót hallottam. Nem dőltem be a különböző beharangozott óvodai foglalkozásoknak és különóráknak. Szerintem a legfontosabb, hogy tüneményes, gondoskodó, türelmes és határozott óvónők legyenek a gyerekem mellett, akik elhivatottsággal végzik

Nekünk szerencsénk volt, az óvó nénik kiválasztását ránk bízták. Hiszek az első megérzésben, sokkal inkább, mint a játszótéri mendemondákban. Azért hetekig gyűjtöttem az információkat a lehetséges óvónő jelöltekről, és nagyon vártam a személyes találkozást a nyílt játszóházi csoportban. Őszintén? Minden itt dőlt el, az első benyomás és a gyerekem közeledése alapján választottam. Megérzésem engem igazolt, kislányomnak később örömteli és felszabadult óvodásévei voltak

Ehhez viszont még hosszú út vezetett. A kezdés előtti nyáron egyre gyakrabban bicikliztünk el az óvoda környékén, beszélgettünk óvodás korú gyerekekkel, jelet választottunk, kis zsákot varrtunk és gyakoroltuk az önálló öltözködést. Készülődtünk az óvodai életre. Mindemellett saját vívódásaimat kellett leküzdenem. Arra kellett koncentrálnom, hogy a gyereket izgalmas kaland, barátok és játékokkal teli szoba várja. Mindenki azt tanácsolta, ő meg ne lássa rajtam a bizonytalanságot. Ez mind szépen hangzik, de valójában az elszakadásra nem lehet felkészülni. Nem tudtam, hogy az első ott hagyott órák ilyen nehezek lesznek. Amint kiléptem a teremből, üvöltött, ütötte-vágta az óvó nénit, még messziről is hallottam kétségbeejtő sírását. Nehezen álltam meg, hogy ne szaladjak vissza. Ekkor kicsit megszakadt a szívem. Két hét alatt elértük, hogy sírás nélkül menjen be a terembe, de otthon folyamatos engedmények, lekenyerezések következtek, és egyre nehezebben indultak a reggelek. Az óvó néni szerint jól érezte magát, szépen teljesített, játszott és megfigyelt, de fél évig kettős érzésem volt az óvodai léttel kapcsolatban.

Aztán mégis elröpült az első kiscsoportos év, és egyre könnyebben indultunk el, már barátokkal játszott, folyamatosan énekelt és mesélt otthon. A lelkem is épp megnyugodni látszott, amikor hirtelen belém nyilallt, hogy már az öccse is óvodáskorú lett…