Ha felteszik a kérdést, hogy kinek, mi jut először eszébe egy tízéves gyerekről, vajon mit válaszol a legtöbb ember?! Valószínű ezeregyféle, különböző választ. Nekem most kettősség férkőzik a gondolataim közé. Tíz év már hosszú, ez alatt a gyerek életünk részévé vált, egy egészet alkotunk tengernyi közös élménnyel és munkával. Tudom, ez a szimbiózis nem tart örökké. Akadnak pillanatok a mindennapok szivárvány-kavalkádjában, amikor elengednénk a kezét, hogy fusson a dolga után, hagyjon egyedül a szabadság édes magányában. Eddig is történt már könnyebb, fájdalmasabb, fellélegzős elengedés közös életünkben. Elengedte a tápláló emlőt, elengedte a kezem, önállóan kezdett lépegetni, elhagyta a cumit, eldobta magát a bevásárlóközpontban (persze az nem az én gyerekem volt), óvó néni-, majd tanító néni- és egy egész intézmény vigyázott már rá.
És akkor egy pillanat alatt megtörténik. Nem készülsz rá, a gyerek teljes természetességgel kijelenti, hogy egyedül megy iskolába. Lefagysz. Ezernyi veszély fut át az agyadon, bénultan állsz, erre még nem készültél fel, még együtt, kézen fogva kéne hazasétálni. De ő már döntött. Reszkető szívvel elengeded. Figyeled a távolodó alakját. Pillanatokkal később már másik úton szaladsz, és lesed, hogy hol tart. Figyeled, ahogy a kis ponthalmaz komótosan sétál. Nagynak tűnik. Pedig csak tíz éves. Már nem fogja a kezed. Megint egy mérföldkő. Valami véget ért, valami új következik. Kicsit toporogsz büszke könnyeid között, de jó érzés. Mégis megfogadod, hogy végleg sosem engeded el. 
Már egyedül öltözködik, mosakszik, eszik, alszik, játszik, olvas és tanul. Tanulja a világ dolgait. Távolodtok, a közös programotok helyett a barátaival szeretne lenni, közös kis titkaik lesznek, az anyai ízlés helyett a közösség diktálta trend szerint öltözködik, és az osztálytársaival belekezd a „Mersz vagy mersz” játékba. Önállóság és egyediség rügyei ezek. Egyre több és szerteágazóbb a hajtás. Nincs más választásod, mint továbbra is ott lenni, figyelni, tanítani, félteni és óvni, de legfőképp szeretni. Minden nap egy meglepetés. Amikor azt hiszed, már nagyon messze jár, akkor este odabújik hozzád, megsimogat, és a füledbe rebegi, „Szeretlek Anya!”. Na ezért érdemes anyának lenni.
Szeretem a gyermekemet elengedni és szeretem közel engedni magamhoz. A nevelés számtalan szakaszból áll, párhuzamosan haladva vagy metszve egymást. Nem szabad éles határokat húzni és napra pontosan meghatározni, mikor kezdem el a nevelést, mikor leszek szigorúbb, mikor fogom ezt megengedni, elengedni... Ha ilyen merev határokat húzunk, és magát a folyamatot szakítjuk meg, a nevelés döcögős és hiteltelen lesz. Az állandó szeretetteljes és vidám családi légkör, a következetes szülői nevelés biztonságot ad a gyereknek az önállóság útján. Elengeded a kezét, de tudja, hogy ott vagy valahol, és biztosan elkapod, ha elesik. Vagy nem, de legalább ott leszel a seb kötözésekor. Szeretném a gyerekemben erősíteni az önállóság érzését, hogy felnőtt korában megállja a helyét a nagybetűs életben.
Persze nem szabad áltatni magunkat, mindezt megélni sokkal nehezebb, mint beszélni róla. Ráadásul a tíz év befektetett energiája a nevelésben is megtérülni látszik. Illetve még riasztóbb szembesülni az elrontott-, vagy elrontottnak vélt nevelési eszközökkel. Összefoglalhatnám úgy is, első gondolatom a tízéves gyermekemről már nem csak angyali arcocskája és tündéri mosolya, hanem mindaz az izgalmas és nehéz leválási folyamat, amiben már nyakig benne járunk és még a továbbiakban is vár ránk.
