Ha a gyerek olyan fáradt iskola után, hogy még a táskáját sem tudja hazacipelni, még nem jelenti azt, hogy a kosáredzéshez ne lenne kedve és energiája. Erőltetni nyilván nem érdemes, de kedvet azért csinálhatunk hozzá.

Szülőként nem könnyű rávenni magunkat, hogy délután még különórákra hurcoljuk a kimerült és nyűgös gyerekünket, de ilyenkor mantrázzuk magunkba a sok pozitív hatást, amit a sporttal érhetünk el. Az orvosok és mozgásterapeuták szerint a fejlődésben lévő szervezetnek napi 3-4 óra mozgásra lenne szüksége naponta. Ebbe persze beletartozik az is, amikor a gyerekek a szünetben fogócskáznak vagy rolleren gurulnak haza. A sportnak viszont van még számos olyan hatása, ami szellemileg és lelkileg is fejleszti őket.

Bizony nem csak május első vasárnapja ünnep egy család életében, hanem június harmadik hetének utolsó napja is. Magyarországon ezt a napot tekintjük apák napjának. Országonként különböző időpontokban ünneplik ugyan, de a célja mindenhol az apaság, mint szülői szerepkör, vagyis az apukák és nagyapák családon belüli törekvéseinek elismerése. Természetesen világi ünnepről van szó, amelynek vallásmentes, hétköznapibb értelmezése Amerikából származik, akárcsak a Valentin-nap. Itthon nagy hagyományai még nincsenek, így gyakran az indokoltsága is vitatott. Én magam kizártnak tartom, hogy apukák tömegei ragaszkodnak hozzá, de bizonyára akad, aki valamiért mégis fontosnak látja. Számukra igyekszem felvillantani néhány nem épp komoly, de mégis jellemzően hétköznapi atyai kunsztot, amivel magabiztosan érvelhet a kétkedő apatársak, vagy épp anyukák előtt.

Egymillió fát ültetnének a Fatestvér Programban a következő évtizedben. Szabó Marcell ombudsman szerint, ha a program bevezetése után minden újszülöttnek lesz egy saját fája valahol az országban, az ökológiai és gazdasági szempontból is fontos, és legfőképp zöldebbé teheti környezetünket, megváltoztathatja az ember és a természet viszonyát.

Anyaság. Minden nap ünnepelni kéne. Amikor már reggel nyolc órakor úgy érzed, kétszer átment rajtad az úthenger, és még csak most kezdődik a munkaidőd. Amikor a gyerekek egyszerre beszélnek, követelnek vagy sírnak. Amikor betegség, aggódás, düh, hiszti, kamaszos flegmaság vagy közöny vesz körül. Amikor órákig dolgoztál a konyhában vagy a lakás bármely pontján, és mégis romhalmaz uralkodik. Az igazi édesanya nem a háláért teszi a dolgát, hanem határtalan szeretettel, megértéssel és türelemmel végzi a mindennapi feladatokat. Ugye hogy az anyákat minden nap ünnepelni kéne? Mert megérdemlik. Anya csak egy van. Egyszer az évben pedig hivatalosan is felköszöntjük őket.

Nem tudom, van-e jó időpont a testvér érkezéséhez. Gondolom, sokaknál ez legalább akkora fejtörést okoz, mint hogy mikor jöjjön az első gyermek. Amíg fürdünk a babaillat, hormon- és szeretetbombák tengerében, nem hiszem, hogy akad olyan anya, aki arra vágyakozna, hogy hatalmas hassal lavírozzon a játszótéren, újra vállalja a fárasztó éjszakázásokat, és megbirkózzon elsőszülöttje és az új jövevény féltékenységi háborújával. Többen azért halogatják a babavállalást, mert egyszerűen csak szeretnék kiélvezni egy szem gyermekük minden szeretetét és idejét. Amíg lehet. Aztán lehet, valaki tudatosan választja a kis korkülönbséget, mert bízik annak minden előnyében. Ezer féle okot találhatunk, miért várunk tudatosan vagy tudat alatt az újabb korszak eljöttével. Kistestvér érkezik.

Elsőszülöttemmel három évig éltünk szorosan összezárva a szigetünkön. Együtt jóban-rosszban, nevetések és könnyek között, és most kiűzöm őt a paradicsomból. Nem tehetek róla, így alakult, nemsokára óvodás lesz! Elég
igazságtalanság, hogy ennek az idilli állapotnak pont akkor kell véget érnie, mikor már nem egy magatehetetlen
csecsemő, már szobatiszta, már rendesen eszik, már kiválóan kommunikál, és igen szórakoztató társaság, akivel remek programokat lehet csinálni. Megrémiszt a gondolat, hogy többé nem én leszek a védőháló, és az óvodában meg kell küzdenie vagy húsz kis emberfiókával a játékokért és az óvó néni kegyeiért. Már most gyötrődöm, hogy talál-e barátokat, jól fogja–e érezni ott magát, rendesen eszik-e majd, és vajon elég lesz-e egy plüssállat az anyai ölelés helyett. Tudom, hogy ez nem csak róla, hanem rólam is szól, hogy el kell engednem, és először nekem kell elfogadni ezt a lépést az önállóság útján. Ahogy nézem apró kezeit, a pólóból kikandikáló göndör fürjeit és az uzsonnától maszatos pofiját, mindezt nehezen képzelem el.

A kórházban vagyunk, egy órája született meg első gyermekem. Pihegek a kórteremben, nem is, eufórikus állapotban vagyok, az adneralin még mindig átjárja testemet. Várom, hogy karomba zárhassam a kisbabámat. Végre, itt van mellettem. Próbálom szoptatni, ösztönszerűek a mozdulatok. Szerencsére azért egy nővér segít, hogy mindez szakszerű legyen. Újra tanuló lettem ezernyi kérdéssel a fejemben. Miért sír már megint oly keservesen? Éhes, melege van, fázik vagy szorítja valami? Etessem meg, cseréljek pelenkát vagy inkább ringassam? Csak találgatok, és próbálom megfejteni az okokat. A magabiztosságom elillan, és innentől kezdve csupa kétely az életem. Anya lettem.

Az élet egy újszülöttel körülbelül olyan, mint hullámvasúton ülni. Először megvesszük a jegyeket rá, készülünk, izgulunk, és várjuk a kalandot. Aztán hirtelen ott ülünk a kocsiban, száguldunk fel és le, és nincs kiszállás. Sikítunk, kacagunk, csodálkozunk és remegünk. Annyi impulzus egyszerre, megannyi érzés, pillanat, élmény és kétely. Már öt év eltelt, hogy utoljára csecsemő volt otthonunkban és lassan tizenegy éve annak, hogy az első babánkkal családdá váltunk. Milyen hosszú idő, és mégis annyira gyorsan elillant. Ha most vissza kell emlékeznem, milyen volt az első év, rengeteg képkocka pereg le szemeim előtt: apró kezecskék, tipegő lábak, puha bőr, babaillat, pillantások, széles mosolyok, csöpögő érzések, de ugyanúgy sírás, kétely és kérdések örvénylenek egymás után. Az életben sok mindent ki lehet számítani és meg lehet tervezni, de egy kisbaba születése mindent átír. Nemcsak egy gyermek születik, hanem egyszerre anya és apa is.

Gyerekkoromban alig vártam a napot, mikor egy apró szőrpamacs köszöntött minket a panellakás konyhájában. Testvéremmel irtóra szerettük az új családtagot, babusgattuk, gondoztuk, etettük, amíg velünk lakott ebben a pár hónapban. Mikor fájó szívvel továbbadtuk az immár nagyobbacska jószágot, nem is akartam tudni, hova kerül, hogy megmaradjon az illúzió. Mostanság kacérkodom a gondolattal, hogy nálunk is jöjjön a nyuszi, még meglátjuk… Tojásvadászat a kertben viszont biztos lesz!

A lakásunk már megint úgy néz ki, mint egy kalandpark! Akadálypálya épült egy délután alatt a nappaliban, az étkezőben és a gyerekszobában. Székek, párnák, deszkák, könyvek, poharak, dobozok, sámlik mind egymáson, takarók szanaszét, ugráló kötelek a székek lábaihoz kötözve, és még mit látok ott? A bőrönd is lekerült a szekrény tetejéről?! Gyermekeim a káosz közepén stopperrel a kezükben futnak, ugranak, bukfenceznek. És kacagnak, vagy épp összevesznek. A szoba sarkában pedig egy bunker magasodik. Folyamatosan építenek. Bármiből, bármit. Alkotnak. Ismerkednek a világgal. Teremtenek. Örömmel nézem őket, és kicsit irigykedek is, hogy milyen fantáziabirodalmat tudnak létrehozni.